Michel Sogny módszer Budapesten

Hírek, koncertek

Michel Sogny

Az alapítvány

Galéria

Zongora tanítás Michel Sogny módszerrel

Sajtó

Szokolay Ádámról:

index: A 12 éves magyar zongoraművész már Litvániában is sztár

2009. március 16.

indexre vele!

 

Michel Sogny munkásságáról:

 

Gramofon, 2008. nyár, 48. oldal: Fiatalító kúra, Michel Sogny zeneakadémiája



www.mr3-bartok.hu 

2008. április 27.

Elisso Bolkvadze hangversenye
Régi Zeneakadémia, 2008. április 20.
Stachó László kritikája


 

Michel Sogny, a francia-magyar származású művész - egészen pontosan idézve egy prospektusból: pedagógus, zeneszerző, zongoraművész, pszichológus, irodalomtanár és a filozófia doktora -, tehát Michel Sogny első alkalommal szervez Budapesten koncertsorozatot. Akik fellépnek: az SOS Talents (vagyis „SOS Tehetségek”) Alapítvány díjazottjai, akiket Sogny pedagógusként és menedzserként nemes céllal - ismét idézem: - pályafutásuk kezdetéig képez és irányít. Múlt vasárnap a pesti sorozat harmadik estjét hallottam a Régi Zeneakadémián, amelyen egy grúz zongoraművésznő mutatkozott be: Elisso Bolkvadze. Ami a Régi Zeneakadémiát illeti, kiváló szervezői ötlet volt megnyitni a Liszt emlékmúzeumot az esti koncert előtt és szünetében; a szomszédos szobákból áramló liszti atmoszféra hangulatossá tette a házat. A romantikáról azonban az előadás kapcsán is ejthetünk pár szót. Itt van például Mozart 570-es jegyzékszámú B-dúr szonátája. Elisso Bolkvadze ezzel az eredetileg fortepianóra kigondolt művel kezdte műsorát; a közönség pedig romantikus előadói hagyományokon, értelmezésen nyugvó, mondhatni: akadémikus zongoraszonátát hallhatott, szép, muzikális előadásban. Bolkvadze közel kifogástalanra csiszolt zongoratechnikai eszköztárral kellemes, a szürke számos finom árnyalatát felvonultató Mozart-képet vázolt föl. Az előadás szembetűnő pozitívuma volt viszont egyfajta sajátos arányérzék, amellyel a művet a grúz zongorista megformálta: a kiírt ismétléseket nem játszotta - egy kivétellel: a lassú tétel kezdetén, éppen ott, ahol végre valóban éreztem, hogy van egy ismétlésnyi mondanivalója erről a dallamról. Bolkvadze előadásából csak egy valamire nem jöttem rá: hogy mitől zseniális Mozart.
   
Az azonban hamarosan világossá vált, hogy Michel Sogny mitől az. Mozart után Sogny művei következtek, először részletek a Prolégomènes c. etűdciklusból, majd pedig a Dérive c. zongoramű magyarországi bemutatója. A Prolégomènes a gyermekiség megtestesülése a muzsikában: a darabok harmóniavilága Czerny etűdjeit idézi, tetszetős, kellemes, romantikusan áradó kivitelben. Céljuk, a szerző megfogalmazása szerint, az előadó kreativitásának kibontakoztatása; minden bizonnyal technikai szinten. A vasárnap hallott válogatás darabjai ugyanis - bár még nem próbáltam őket - érezhetően jól zongorázhatók. A második Sogny-mű, a Dérive erénye is éppen ez, s ráadásul hamisítatlanul franciás atmoszféra uralja az áttetsző, zongoraszerű faktúrát és számos összhangzattani mozzanatot. A szerző magyarázata szerint különös sodródásról szól a darab, egy önmagát kereső hangnemről. Ami azt illeti, elég hosszan kereste magát az a hangnem. Ám az is lehet, hogy csak azért éreztük, hogy nem halad valahová a darab az improvizációszerű egységeken keresztül, mert úgy kerülgette szinte végig azonos központi hangjait, mint macska a forró kását. A mű öncélúan improvizatívnak tűnő szerkezetét sem tudtam értelmezni, sem élvezni. Abban azonban határozott zsenialitást látok, hogy Sogny képes volt rávenni az előadóművészt, hogy megtanulja - méghozzá kifogástalanul és finoman - a műveket, valamint abban, ahogyan a két kompozíciót egy Mozart, Beethoven és Prokofjev szonátái által keretezett fajsúlyos programba helyezte.

A fiatal grúz művésznő a szünet után is leginkább kulturált, kimunkált és pontos zongorázásával váltotta ki a közönség elismerését, és biztonsággal vezette át hallgatóit a Beethoven és Prokofjev által jobb- és balkézoktávokkal, ujjtörő tercpárhuzamokkal és démoni toccata-hangokkal elaknásított terepen. Ezzel a finom technikai felkészültséggel azonban Beethoven op. 2-es C-dúr szonátájában joggal várhatnánk többet annál, hogy Bolkvadze egy sztereotip módon romantikus Mozart-kép mellé Beethovennek is egy hasonló emlékművet állítson. Akkor is, ha a zongora beethoveni csapkodása mellett ennek a portrénak éppúgy részét képezik az emlékezetes pillanatok, mint például egyes formarészek gyönyörű és koncentrált megformálása - szívesen idézem emlékezetembe az E-dúrban komponált lassú tétel kezdetét. Az előadást persze nem csak a romantikus sztereotípiák rajzolták a kelleténél szürkébbé, hanem olyan apróságok is, mint amikor a scherzo-tételben - sajnos szokás szerint - most sem ott hallottuk a hisztérikus sforzatókat, ahol Beethoven kérte; vagy hogy ha ugyanitt túl viharosan játssza a zongorista az apró motívumokat, akkor bizony megbillen a tétel szerkezeti stabilitása.

A műsort Prokofjev 2. zongoraszonátája zárta - minden szép volt és jó, és szinte mindennel meg voltunk elégedve. De mégis csak a technikai finomságon, kulturáltságon és gondosságon - egyszóval a muzikalitáson - túl csodálkozhattunk volna rá az ironikusra, a félelmetesre vagy a csodaszerűre. És a valódi zsenialitásra.



 


Parlando, 2008/2. szám, 66-67. oldal (www.parlando.hu)

 

AKI TUDJA…

Michel Sogny koncert DVD-felvételéről

 


Elkötelezett pedagógusok vigasztal­ha­tat­lanok G. B. Shaw kétségkívül szel­lemes mondása miatt, miszerint „Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja”. Keveset javít a helyzeten, hogy a nép-humor csakhamar kiegészítette, hogy „aki azt sem tudja, az pedig az igazgató bácsi”.

      Nos, találni azért univerzális kivételeket is, akik aligha erősítik a szabályt. Merthogy ha valaki tudja (tehát csinálja), s jóllehet nem tartozik a nemtudók táborába, mégis tanítja, az még csak egyszerű kivétel. De ha mindemellett tehetséggondozással is foglalkozik, éspedig intézményes keretek között, arra már érdemes odafigyelni. Ki tudja, hogy, hogy sem, Michel Sogny egyszerre csak nosztalgiát érzett édesapja szülőföldje iránt – olyannyira, hogy frissen kiváltott útlevele Szőnyi Mihály névre szól.

      A zongoraművész-pedagógus egyszer­smind komponál is (részben pedagógiai célú darabokat, köztük megannyi koncertetűd jellegű tételt) és kidolgozott egy zenepedagógiai módszert is, melyet a gyakorlatban eredményesen alkalmaz. Ráadásul Franciaországban könyvet is adott ki „Az alkotói mámor Lisztnél” címmel. A folytatás: az általa alapított nemzetközi zenei Kft. 2007 októberében koncertsorozatot indított Budapesten, s az általa alapított tehetséggondozó alapítvány ösztöndíjasai közé immár magyar növendéket is felvett.

      Ez már azért valami, ugye?

      És most jön a „hab a tortán”: az a művész-tanár, aki növendékei számára szervez koncerteket, hogy játékukkal bizonyítsa oktatása hasznosságát, a zongora mellett a gyakorlatban egészen meglepő teljesítményre képes.

      A DVD-n, melynek felvétele 1996. október 5-i koncertjét rögzíti, saját műveit játssza. Darabjainak sajá­tosságát az a biztonság adja, amellyel letűnt korok zenei nyelvét beszéli, éspedig nem valamiféle neoklasszicizáló elidegenítéssel, hanem közvetlen élménytől áthatottan. Nem újat akar mondani, nem is újszerűen – hanem a mondásnak, a zenei beszédnek az élvezetességét hirdeti. Ujjai alatt hangzó valósággá válnak olyan előadói stílusok, irányzatok, sőt, ízlés-világok, amelyekről aligha lehet konkrét tudomásunk. Közelebb visz a romantikus kor mestereihez, mint azok az archív felvételek, melyeken idős művészek közvetítik a műveket oly módon, ahogyan a szerzőktől vagy a szerzők növendékeitől – első- illetve másodkézből tanulták.

      A kottafejek mögé nézés akusztikus analógiájáról van szó. Kihall valamit például az általa eszményített Liszt műveinek kottájából, amihez hasonlót legutóbb talán Cziffra Györgynek sikerült.

      Zongoradarabjai – kiváltképp a koncertetűd jellegűek – képesek felkészíteni a növendékeket arra, hogy összeegyeztessék a technikai perfekciót az értő kottaolvasással, s mindezt személyiségük hozzáadásával (tehát korántsem közvetítő-szerepre korlá­tozva tevékenységüket) tegyék.

      Nézem a DVD-felvételt, s remény­telenül kutatom a titkot. „Tud valamit” a Maestro, ami a kiválasztottak sajátja lehet csak. És még valamit, ami könnyen megfejthető: anélkül, hogy a hitelességre való törekvéshez írott betűket hívna  segítségül, merészen álmodva, a kottákból indul ki. Mint játékából kiderül: első jelentésében értelmezi például a virtuozitást, mely kifejezés nem valamiféle magamutogató bravúrhoz szükséges eszköz, hanem (gondolom, rengeteg gya­korlással) megszerzett képesség, melynek birtokában problémamentesen foglal­kozhat a virtuozitást alapfeltételként elváró kompozíciókkal.

      Éppen ezért darabjai korántsem könnyűek – főképp nem, ha valaki a hagyományos módszertani fokozatos­ság elvének-gyakorlatának betartásával kíván eljutni a transzcendenciáig. Szőnyi játéka visszaadja az elegancia hitelét, charme-osan játssza a kottakép alapján valószínűleg elrettentő passzázsokat is. És éppen ebben rejlik darabjainak haszna és jelentősége: segítségükkel növendékeit elsősorban a romantikus zene iránt teszi fogékonnyá, megadva nekik azt a magabiztosságot, melynek birtokában kiválasztottnak érezhetik magukat, tehát olyanoknak, akik „tudnak valamit”. Olyat, amit mások – kevesen.

      Elsősorban zongoristáknak (tanároknak és hangszer-tanulóknak), valamint azoknak, akik szeretnék otthonosan érezni magukat a 19. századi muzsikában, érdemes: hasznos és tanulságos megismerkedni Szőnyi Mihály munkásságával, amelyben az alkotás-előadás-tanítás elválaszthatatlan hármas egységet képez.


Fittler Katalin



 

Szokolay Ádám az SOS Talents növendéke Szegeden is fellépett. Az alábbi cikk jelent meg róla.

Forrás: www.delmagyar.hu

 

"Csodagyerekek léptek fel a szegedi matinékoncerten

Szeged - Két csodagyerek volt tegnap délelőtt a Filharmónia matinékoncertjének szólistája: a 11 éves Szokolay Ádám Zsolt zongora-, a 15 éves Kokas Dóra gordonkaversenyt játszott a Szegedi Szimfonikus Zenekarral.

A Szegedi Nemzeti Színházban a vasárnapi matinékoncert előtt cseppet sem izgult a két ifjú szólista. A 11 éves budapesti zongoratehetség, Szokolay Ádám Zsolt bűvös kockával foglalta le magát, két perc alatt helyére forgatta minden oldalát. Ő a zenészdinasztia legkisebb zsenije, nagyapja a Kossuth-díjas zeneszerző, Szokolay Sándor, de fuvolaművész édesapjával és ugyancsak zongorista nagybátyjával, Balázzsal is rendszeresen fellép.

Kokas Dórát tízévesen állították döntés elé, hogy a ritmikus sportgimnasztikával halad nagyszülei nyomdokain, vagy zenész lesz, mint a szülei. A törékeny lány a csellót választotta, mert mint mondta, az mindhalálig szól. A kedvenc sportok közül a síelés, az úszás és a futás maradhatott, de tornáznia nem szabad, kímélnie kell az egészségét. Két éve felköltözött Kaposvárról tanulni a fővárosba. Hegedűművész nővérével, Katalinnal és sógorával, Kelemen Barnabással gyakorta együtt koncertezik.

Ádám és Dóra cseppet sem izgult a koncert előtt.
Fotó: Karnok Csaba

Noha a szegedi nagyérdemű elé egymás után léptek, beszélgetésünkkor mint egy komoly testvérpár figyelték egymást. Látszott, annak ellenére, hogy egész életüket a zenére tették fel, mégiscsak korunk gyermekei: a diktafon, a mobiltelefonok és fotóriporterünk fényképezőgépe kizökkentette őket a koncentrált válaszadásból. Mesélték, régóta magántanulók a sok gyakorlás és fellépés miatt. Ádám harmadikos a Zeneakadémián, ott játszotta a tegnap hallott Mozart: C-dúr-zongoraversenyt. Elmondása szerint az ugyancsak csodagyerekként feltűnést keltett zeneszerzőnek ez a darabja az ő repertoárjában közepes nehézségi fokúnak számít. Dóra kilencedikes a Bartók Béla zeneművészeti gimnáziumban. Ő a Haydn: D-dúr-gordonkaversenyt Eszterházán adta elő legutóbb." (Dombai Tünde)

©2017 Szentpéteri Gabriella
szega54@gmail.com
Telefon: +36 30 2644922